Furcsa érzés úgy végignézni egy napfelkeltét, hogy tudod, ez az utolsó. Furcsa érzés, amikor évszázadokat öregszel egyetlen éjszakán. Furcsa, amikor tudod, hogy mit kell tenned, mégsem mozdulsz. Meredten bámulsz magad elé, és a fájdalmad a csontodig hatol. Látszólag könnyedén lógatod a lábad, de valójában minden izmod megfeszül, és már ezernyi tűszúrással kínoz a mozdulatlanság. Csak nézed az eget, ahogy feketéből sötétkékre, méreglilára, majd véres rózsaszínre vált.
Nem akarsz emlékezni, de a régmúlt foszlányai lassan maguk alá temetnek. Minden egyes emlék egy kicsit kevésbé fáj. Az elsőnél még üvöltenél, próbálod ellökni magadtól, de nem megy. A másodiknál még harcolsz, de az ellenállásod csökken, s végül szépen lassan feladod. Szembenézel a múltaddal, csendes-maró beletörődéssel veszed tudomásul, hogy mit akar mondani. Hogy te tehetsz róla… te…
Nem sok emléked maradt a szülői házról. Hidegség, gyűlölet, büntetés, parancsszó… látszat. Színház. Tizenegy évesen már tökéletesen eljátszottad a szabályszerű aranyvérű elsőszülöttet, miközben a szüleid háta mögött gonosz csínyekkel kínoztál mindenkit.
Roxfort: a Süveg, az az átkozott Süveg a Griffendélbe osztott. A te hibádból… csak a te hibádból. Akkor is épp egy csínyen törted a fejed, amivel feldühíthetnéd a szüleidet. A Süveg segített. A te hibád…
Aztán valami újat tanultál. Barátokat szereztél, olyanokat, akik mindig kiálltak melletted, akkor is, ha emiatt bajba kerültek. Az első csíny után, amit egyedül követtél el, te némán, felszegett fejjel vártad, hogy eláruljanak. Tudtad, hogy mi következik:
- Black volt! Tanárnő, Black volt! – Már kitaláltad, hogy mit hazudsz, hogy elkerüld a büntetést, és más vigye el a balhét... Azonban ők hallgattak. Amikor megkapták az egy hét büntetőmunkát, csak bólintottak.
A barátaid. Nem bíztál meg másban, csak bennük. Ők bebizonyították, hogy megérdemlik, és te az életedet adtad volna értük. Bármikor.
James boldogtalan volt. Szerelmes és boldogtalan. Te tudtad, hogy segíthetnél rajta, hisz csak meg kellett volna kapnia azt a lányt. James megérdemli, és ő is megtenné érted. Bosszantott, hogy fáj neki az elutasítás, dühített a lány makacs, sértő ellenállása. Zavart, hogy a barátod nem figyel rád, csak szenved, egy ostoba érzelem miatt. Hát mi a szerelem a barátsághoz képest? Hát mit adhatna neki az a lány, amit tőled nem kap meg? Sosem bízhat meg benne annyira, mint benned.
Eldöntötted, hogy segítesz. Elkezdtél figyelni, követni őt, az árnyékává váltál. Megtudtál valamit, és a gyűlölet ismét olyan erővel lobogott benned, mint egykor a szülői házban. Hogy tehette ezt Jamesszel? Hogy lehetett együtt Perselus Pitonnal? Miért választotta azt a koszos, szánalmas méregkeverőt? Elhatároztad, hogy ezt James sosem tudhatja meg. Nem, amíg te élsz.
Aztán egy éjszaka váratlan szerencse ért. A lány a tisztáson várta a mardekárost, és óvatlanul elfecsegett valamit, amit te végre felhasználhattál ellenük. Érezted, ahogy felgyorsul a szívverésed, szinte forrtál az indulattól és az örömtől. Végre bosszút állhatsz rajtuk!
Amikor Piton eltűnt végre, te előléptél, s a lány halálra rémült.
Néhány szó után már látta, hogy csapdába került. Először csak meg akartál szabadulni Pitontól, de aztán jobb ötleted támadt. Végre segíthetsz Jamesnek. Végre megint boldog lesz! Megint lesz kedve a holdtöltés éjszakákhoz, a csínyekhez. Megérdemli, és te segítesz neki, mert ő a barátod.
„- Csak egy aprócska esküt kérek cserébe a hallgatásomért – felelted félrehajtott fejjel, angyali mosollyal és ördögi pillantással. Végre, a markomban van – gondoltad.
- Esküt?
- Megszeghetetlen esküt, kicsi Lily.„
A lány beleegyezett. Bármit megtett volna, hogy mentse annak a korcsnak a bőrét. Pedig Piton még a sajátjaihoz sem volt hűséges. Nem érdemelte meg, hogy szeressék.
Az eskü alatt megláttál valamit a szemében, ami egy pillanatra elbizonytalanított. A fájdalom, amit érzett, szinte átsugárzott rád. De leráztad magadról, mert már úgysem volt visszaút. A te hibád… ha akkor másként döntöttél volna… miattad…
Elérted, amit akartál. James boldog volt, és szerelmes. Megkapta a lányt, és te visszakaptad a barátodat. Te is boldogtál voltál, mert te segíthettél. Remus néha gyanakodva mért végig, amikor vigyorogva bámultad őket, de nem szólt. Csak figyelt. Sejtett valamit. Azonban a barátod volt, és hallgatott, talán remélte, hogy téved. Vajon tévedett?
Aztán megszületett Harry, és legszívesebben átölelted volna az egész világot. A te kicsi keresztfiad. Gyakran jártál hozzájuk, s a Lily szemében felvillanó érzésekről nem akartál tudomást venni. Gyűlölt téged… De James boldog volt.
Voldemort vadászott rájuk, és te felajánlottad, hogy segítesz. Ha te vagy a titokgazdájuk, biztosan nem tudja meg senki, hol élnek. Lily nem akarta, nem egyezett bele. A csillogás a szemében… gyűlölt téged. Te rettegtél értük, de megbíztál a barátodban. Hitted, hogy ő sem árulná el őket. Tévedtél. A te hibád… Tudnod kellett volna… A te hibád…
Meghaltak. Csak álltál James teste felett, és végigfolyt egy könnycsepp az arcodon. A barátod meghalt… miattad. Ha te akkor nem veszed rá Lilyt… ha nem segítesz… ha te vagy a titokgazda… ha… a te hibád. Miattad.
El akartad vinni Harryt, de azok a zöld szemek megállítottak. Mintha Lilyt láttad volna. Ahogy néz rád, szemében gyűlölet. A te hibád…
Most itt ülsz, a tengerparton. Nézed, ahogy az ég véresre színeződik, ahogy a hullámok magukkal viszik mindened. A percek telnek, de képtelen vagy megmozdulni. Nem akarod elhinni, hogy a barátod elárulta azt a szövetséget, amit még tizenegy évesen kötöttetek ti négyen. A tűszúrásszerű zsibbadás már szinte elviselhetetlen, de nem foglalkozol vele. A fájdalom tisztára marja a tudatod, az emlékeidet lassan elmossa az eső. Amikor felkelsz a földről, már nem kísért a múlt, csak egyetlen kép nem hagy nyugodni. James, semmibe meredő tekintettel, holtan…
Sietősen haladsz, az avar fájdalmasan ropog a lábad alatt. Arcodon végigfut egy könnycsepp, de nem törődsz vele. Már elhatároztad magad, bosszút állsz, megölöd a legjobb barátodat.
